Várok

Jaja, várok.

Pontosan arra várok, hogy a világ legcsodálatosabb pasijával találkozhassak. De addig is írok valamit.

Csak hogy megemlítsem, a mai nap tanulsága: Ne állj az út széli pocsolya mellé, főleg akkor ne, ha jön egy autó.

Persze, persze, tudom. Ezt már óvodás korú gyermekpalánta is totál vágja, de valahogy ez nem is olyan egyszerű. Mert, ha át akarok jutni az út túlsó oldalára - és ez volt a legfőbb vágyam a kora hajnali időpontban - akkor viszont elengedhetetlen az, hogy ne az út szélén álldogáljon az ember. És ha már ott van, akkor tuti biztos, hogy a közelben megbújik egy csodás saras, látszólag fdelületes, de valójában nagyon mély pocsolya. És ha már ott az ember, ott a pocsolya, akkor Murphy törvény szerint jönnie kell egy autónak is.

Hát ez történt reggel.

Persze annyira nem durva az eset, mondjuk 30°C időben még nem is bántam volna, de ebben a kellemesen fagyos reggelen egy kicsit rosszul érintette a lelkemet a dolog.

Főleg, ha azt vesszük, hogy a túlsó oldalon található boltban meg annyian voltak, hogy a benyitás során kb 5 embert paszíroztam az ajtó mögé, hát tényleg dühítő a reggel. De sebaj, hát kivárom én ezt a párszázas tömeget, s sűrűn bocsánatokat rebegve beálltam én is az ajtó mögé. Persze, hogy engem is leütöttek az utánam érkezők a benyitás során.....

De hát az élet szép.

És ez a nap épphogy csak elkezdődött.

Szörnyű.

Azért ez a nap kitartóan ebben a stílusban folytatódott, a munkában, a pihenés során, és a kávézás közben is. Meg hazafelé a kellemes tömegközlekedési járművön.

De nincs veszve semmi sem, mert most érkezett meg a nap hőse, az egyetlen és igazi férfiember. Ebből így még bármi is lehet.

Úgyhogy lelépek.